Sebő Ferenc: Karsai Zsigmond 100

Karsai Zsigmondot Erdélyből sodorta át a háború Magyarországra és itt lett belőle festőművész. Pécelen lakott feleségével, a hűséges Mária nénivel az Isaszegi út utolsó előtti házában. A Népművészet mestere díj büszke tulajdonosaként arról is elhíresült, hogy dél-erdélyi szülőfalujának, Lőrincrévének összes énekeit, táncait híven megőrizte, ápolta és továbbadta. Házában egymásnak adták az ajtót a népzenekutatók Molnár Istvántól Vargyas Lajoson, Martin Györgyön át Kiss Lajosig. Fáradhatatlanul mondta tollba, magnóra a tudományát, és tanította a mindenkori ifjúságot. A hagyományőrző népművészeti találkozók elmaradhatatlan résztvevője volt énekével táncával. Az igaz, hogy táncához akkoriban még hiányzott a zene. A cigányzenekarok nem tudtak a talpa alá muzsikálni, feldolgozott zenére ő nem tudott táncolni, ezért jobbára a saját füttyére ropta a táncot. 

Nem volt túl kényelmes dolog saját füttyre táncolni, ezért nagyon megörült, amikor Halmos Bélával, majd később Székely Leventével eredeti formában játszott lőrincrévi muzsikával álltunk elő. Ettől kezdve számtalan közös fellépésen kísértük, ami jó alkalom volt arra, hogy tanuljunk tőle. Gyakori vendége volt a táncházaknak, a Fővárosi Művelődési Ház azóta lebontott körtermében épp oly otthonos volt, mint a Kassák klubban. Számtalan bel- és külföldi turnét csináltunk végig együtt, a skandináv államoktól Kanadáig. Ezeket az alkalmakat mindig kihasználtam, hogy gyűjtsek tőle, füttyei, dúdolásai nyomán lassan komoly dallamtár kerekedett ki a régi muzsikások (Nuci, Ámosz, Gergi) repertoárjából. De a legemlékezetesebb találkozások az ő kertjében álló nagy diófa alatt zajlottak, ahol sok jó bort megittunk énekelve és beszélgetve, dalokat, fütyült tánczenéket és történeteket gyűjtögetve. Ilyenkor gyakran találkoztunk Lázár Ervinékkel is, akik Pécelen nyaraltak Ervin édesapjánál, Pista bácsinál. Egy 1988-as Karsai-kiállítás megnyitására írt Lázár Ervin szöveg szeretetteljes képet fest a hagyományápoló festőművész barátról:

Akik ismerik a Szentírásból Pál apostol rómaiakhoz írt levelét, azok tudják, hogy Isten igazságtalan. Mert amikor a szemére hányják, hogy Jákobról és Ézsauról már születésük előtt eldöntötte, hogy egyiküket szeretni fogja, a másikat nem, arra azt válaszolja: „Azon könyörülök, akin akarok, és az iránt vagyok kegyelmes, aki iránt nekem tetszik.” Mindezt azért mondtam el, mert biztos forrásból tudom, hogy 1920 őszén Isten valami melegséget érzett a szíve táján. Miért is örvendezek? – kérdezte a körülötte állóktól, s a szentek karából valaki fölvilágosította: Mert most október 4-én fog megszületni a Karsai gyerek! Az ám, kiáltott az Úr szeretettel, és nekilátott, hogy ajándékokkal halmozza el a majdani újszülöttet. 

Legyen szeretetre méltó, jószívű, bámulják őt a nők, legyen tehetsége vonalhoz, színhez, ritmushoz, nótához, tánchoz, legyen összekötőkapocs sok jószándékú ember között, és természetesen ha eljön az ideje, legyen egy hozzá méltó nagyszerű felesége, mert ilyen sok jó tulajdonságot jó feleség nélkül nehezen tud elviselni az ember. 

Én most azért állok itt önök előtt, hogy tanúsítsam, ezek a jókívánságok mind megvalósultak. Pécelen, ahol Karsai Zsigmond lakik, pezsgő baráti, szellemi központ alakult ki körülötte, amelybe van szerencsém nekem is beletartozni, s így a saját szememmel láthatom, milyen magától értetődő természetességgel érzi otthon magát nála az iskolázatlan embertől kezdve az egyetemi professzorig, a táncot tanulni vágyó fiataltól a nyugati műgyűjtőig mindenki. 

De hát így van ez, ha istenáldotta emberről van szó. Bár ami azt illeti, kis történetemnek az előbb még nem jártam a végére. Mert ennyi jókívánság után Isten még azon is elgondolkodott, hol lássa meg a gyermek a napvilágot. Úgy próbált neki kedveskedni, hogy a meseszép Erdélyt választotta. 

Lehet, hogy Isten tévedett? 

Hiszen a húszéves fiú kénytelen űzött vadként elmenekülni szülőföldjéről, hogy aztán oda soha többé végleg vissza ne térjen. Azóta is hányszor gondolhatott elfelhősödő homlokkal szülőföldjére, otthon maradt rokonaira, szeretteire. Lehet, hogy inkább átok, mint áldás Erdély szülöttének lenni? 

Egyértelmű válasznak itt van ez a kiállítás, amely unikum a maga nemében, hiszen egy a népi kultúrát, a néptáncot belülről ismerő és gyakorló ember fogalmazza meg nekünk kitűnő festményeken szülőföldje iránti ragaszkodását és az egyetemes emberi kultúra elpusztíthatatlanságába vetett hitét. 

Lázár Ervint gyakran faggatták, hogy hallott-e a szülőföldjén, a dunántúli Rácegres-pusztán népdalokat. Ilyenkor Ervin azt válaszolta, hogy náluk csak meséltek, de a mese az nem gyerekeknek való. Népdalt csak Karsai Zsigától, meg Sebő Feritől hallott. 

Zsiga bácsi sokfelé jártában bő marokkal szórta kincseit. Tánca olyan híressé vált, hogy az ötvenes években a nagytekintélyű koreográfus, Mojszejev is meglátogatta és megpróbálta megtanulni a pontozót. Hogy ez sikerült-e neki azt nem tudom, de koregráfiát készített belőle világhírű együttese számára. Az igazi hírnevet azonban a táncház-mozgalom hozta el számára, amely ráirányította a figyelmet az eredeti falusi táncokra. Kanadában egy néptánc fesztivál Zsiga bácsi táncáról kapta a PONTOZÓ nevet.

Népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az az eset, amikor Vikár László magával vitte Japánba, előadásainak illusztrálására. Vikár gyakran járt oda, ezért őt már jól ismerték. Az út előtt jóhiszeműen próbálta megnyugtatni Zsigát, hogy egy cseppet se törődjön azzal, hogy őt nem ismeri ott senki, meglátja nagyon kedves népek a japánok, biztosan jól fogja magát érezni. A hosszú repülőút során az Északi sarkkör tájékán Anchorege-ben át kellett szállniok. Amikor a hatalmas tranzit várón baktattak keresztül, egyszer csak szembejött velük egy ember, és – Vikár teljes megdöbbenésére – már vagy ötven méterről kiabálta: – Zsiga bácsi! 

Karsai Zsigmond 1920-ban született Lőrincrévén. Dalai táncai az ő legény korának, az ő generációjának emlékei. A Zeneműkiadó Vállalat 1982-ben jelentette meg Kiss Lajos „Lőrincréve népzenéje – Karsai Zsigmond dalai” című könyvét, amely 25 év gyűjtőmunkájának eredményeiből válogatva adta közre Karsai falumonográfiával felérő dalkincsét. A kötetben a szöveges énekek mellett jelentős mennyiségű fütyült –  hangszerjátékot utánzó – szövegtelen dallam is helyet kapott. Ez nagyon fontos volt számunkra, mert a Maros menti nagy hagyományú zenekultúra megismerése mára már nagyon nehézzé vált. Az egykori „hivatásos” előadói, a régi cigányzenész dinasztiák ugyanis rendre kihaltak, s nem maradtak utánuk felvételek. Megüresedett helyeiket az utóbbi évtizedekben kevésbé képzett parasztmuzsikusok töltötték be, akik az örökölt nagy múltú hagyományt egyszerűbb technikai eszközökkel élve mutatták fel számunkra. 

Ilyen parasztmuzsikás volt Székely Zsigmond is, aki 1935-ben született Lőrincrévén és 1975-ben települt át Magyarországra. Hegedüléséről és énekéről – 1985-ben bekövetkezett haláláig – sok felvételt készítettem. Játéka a II. világháborút követő idők falusi tánczenei divatját tükrözte. Ez a repertoár meglepően sok régies elemet tartalmazott, különösen az „öreges csárdás” műfajában. 

A Karsai Zsigmondtól gyűjtött dallamokat összevetve Székely Zsigmond hegedűjátékával, majd a környékbeli muzsikásoktól gyűjtött változatokkal is, mintegy 200 törzsből álló hangszeres dallamgyűjtemény raktam össze – Martin György felkérésére. E gyűjtemény legszebb darabjai szólalnak meg a Lőrincréve népzenéje című, 1986-ban megjelent hanglemezen. Mivel a többnyire házilagos eszközökkel készült gyűjtői felvételek technikai minősége nem tette lehetővé egy dokumentumválogatás közreadását, a rekonstrukció módszerét választottam. Ennek megoldása a gyűjtött dokumentumanyag autentikus stílusban való elsajátítása és újrajátszása volt. Azt a hangzást szerettem volna felidézni, amely a II. világháború előtti években adatközlőink személyes élménye volt, s amelynek mintáját a már említett híres zenészdinasztiák (Nuci, Ámosz, Murkos stb.) többnyire háromtagú együttesei szolgáltatták: hegedű-brácsa-bőgő felállásban. Másodsorban azokat a történelmi távlatokat is érzékeltetni kívántam, amelyek csak a gyűjtött anyag tudományos vizsgálata során rajzolódhatnak ki a kutató előtt. Itt nem csupán érdekes dallam-egyezésekről van szó, hanem arról a hallatlanul izgalmas és alapos tanulmányozást érdemlő párhuzamról is, mely a XVIII. század végi városi zenekarok Magyarország-szerte játszott repertoárjának stílusalkotó közhelyei és egy dél-erdélyi, falusi hangszeres táncmuzsika általános fordulatai közt vonható. 

Ezt az anyagot jelentettem meg könyv formjában a Hagyományok Háza kiadásában 2012-ben “Lőrincréve muzsikája Karsai Zsigmond és Székely Zsigmon emlékezetében

Legkitartóbb gyűjtője, Kiss Lajos szerint, Karsai Zsiga több mint 800 népdalt vallott be neki. Műdalokat, nótákat nem is kérdezett tőle, pedig abból is nagy készlete volt. Táncban is kitűnt hatalmas motívumkészletével. Egy-egy igazán jó táncos 20-25 figurából gazdálkodik. A tánckutató Martin György 120-nál is több figurát gyűjtött tőle. Ebbe nyilván az is belejátszott, hogy mivel a gyűjtők, koreográfusok korán felfedezték, a tudása nem kopott meg, sőt az új környezetben még fejlődött is. Legrégibb táncfilmjeit nézegetve Martin egyszer azt mondta neki tréfásan: “Látod Zsiga, azóta egész jól megtanultál táncolni!” Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Azt mindenesetre meg kell említeni, hogy amikor hosszú évtizedek után először ment vissza a szülőföldjére, és egy szomszéd falusi lakodalomban fölállt táncolni, a vendégek ámuldozva jegyezték meg, hogy: “Né, úgy táncol, mint a lőrincréviek!”

Egy időben gyakran felléptünk kettesben is. Két generáció,  hagyományőrző falusi, és a revival városi előadó együttműködését képviseltük. Én sok mesével, verssel, népzenével vezettem fel Zsiga bácsi virtuóz férfitáncát, mialatt ő hallatlan fegyelmezettséggel ült mellettem, talpig népviseletbe öltözve. A közönség már majd megfeszült a kíváncsiságtól, hogy vajon mint fog csinálni. Amikor fölállt és énekelni, majd tekerőlant kísérettel táncolni kezdett, kirobbanó sikert aratott minden alkalommal. Műsor után pedig elmaradhatatlan aktus volt, hogy a jelenlévő hölgyeket sorra táncoltatta. Sokan mondták: – Jaj, Zsiga bácsi, én nem tudok táncolni! Erre az volt a válasz: – Velem tudsz! Elcsodálkoztam a nagyvonalúságán. Egyszer megkérdeztem tőle: Zsiga, megint mindenkit megtáncoltatsz? – Persze! – mondta. – Még azt a csúnyát is ott a sarokban? Rám nézett és a világ legőszintébb hangján azt mondta: – Nincs csúnya lány!

Kimeríthetetlen daltudásán csodálkozva egyszer megkérdeztem tőle, hogy mivel vették rá őket ott falun, hogy ennyi memoritert (dallamokat, szövegeket, táncokat) megtanuljanak. A mi gyerekeinkbe három kötelező verset is művészet beleverni! Azt válaszolta: “Másképp nem jutottunk volna hozzá a lányokhoz!”

Sokat beszélgettünk a lőrincrévi románokról is. A nemzetiségi megoszlás ebben a Maros-menti faluban 50-50 százalék volt, 300 magyar és 300 román. Együttélésük zavartalan volt. Amikor az arra szédelgő Maniu-gárdisták pogrommal fenyegettek, a helyi románok megvédték magyar honfitársaikat. A táncmulatságot közösen rendezték, a felfogadott zenészek felváltva muzsikáltak egy-egy menetet mindkét fél számára. A Haţegana-t együtt járták, de a többi tánc eltérő volt, mivel a románok,  – mint máshol is Erdélyben – az egykor közös táncfajták korábbi verzióit táncolták. Az ő használatukban a forgatós tánc (az Învertita) például a magyarokénál tisztábban őrizte meg az eredeti tánc aszimmetrikus karakterét. Bartók elsőként írta le ezt a fajta táncot román népdalgyűjteményének jegyzeteiben: rendetlenül páros tánc-ként. Később, mikor megismerkedett a bolgár ritmusokkal, rájött, hogy valójába itt is erről van szó, ezért a teljes már lejegyzett román gyűjtését revideálta, újra lejegyezte.

Érdekes módon ez a ritmikai karakter valahogy a zene érzékelésének legfelső szintjén lehet, mert sokszor ugyanaz a dallam sem ismerszik fel a ritmusbeli átértékelés miatt. – Mi a különbség a románok és a magyarok zenéje közt? – kérdeztem egyszer  Zsiga bácsit. – Ó, a románoké egészen más. Például a magyaroknál a falu nótája, a fő sláger ez volt: “Megyek az úton lefelé…” A románoknál meg ez: “Aj nana naj nanaj…” – De Zsiga, ez ugyanaz! – mondtam. – Nem, ez román! – válaszolta meggyőződéssel.

Karsai Zsigmond, idén október 4-én töltené be a 100-ik évét. Ezzel az írással szeretnék emlékezni és emlékeztetni rá sokunk nevében, akik tanítványai, barátai, lekötelezettjei vagyunk. 

Befejezésül idézzük fel azt a tündérmesét, amelyet a hű barát, Lázár Ervin írt, s amelynek hősét Karsai Zsigmondról mintázta. A címe:  „Zsiga föstő fest”.

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi. 

Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta: 

– Na, milyen? 

Milyen lett volna?! Hófehér! 

Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt. 

Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára. 

– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most. 

– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám. 

Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára. 

– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák… 

– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom! 

– Hát hogy gondolod, kedveském? 

– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok. 

Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát. 

– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől. 

Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját. 

Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros. 

A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát. 

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.

Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni. 

Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban. 

– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?! 

– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is. 

– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is. 

Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát. 

S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el. 

Sebő Ferenc, Nemzet Művésze, Kossuth-díjas énekes, népzenekutató