Juhász József: Lovak a réten

Zsiga bátyámat a múltszázad ötvenes évek elején ismertem meg, a hozzávezető út kissé szövevényes:

Akkor még a Kossuth tér 4. sz. alatt laktunk Pécelen, abban az épületben, amelyik most a rendezvényház szerepét hivatott betölteni. Mi a ház keleti végében laktunk, középen Minya István (államosításig ő volt az épület tulajdonosa), csaknem a déli végén a népes Sályi család, s legvégén néhány kisebb helyiség, amiben hol a helyi TSZ irodája, hol egy férfi fodrász (Kis Károly) működött. Ezen az ingatlanon más lakás is volt: a kastély felöli oldalon (nagyjából a Kórház-köz aszfaltos útján) egy három lakásos téglaépület állt, amit a kastély kórházzá történő átalakításakor lebontottak. Csaknem valamennyi családban kettőnél több gyerek  volt, ha összeverődtek, megmondani sem lehetett mennyien vannak, mivel a hatalmas ingatlant a környező házak nebulói ugyanúgy otthonuknak tekintették. Elfértek ők is, hiszen  a Hősök útjáig leért a telek. Téli, nyári „játszási” lehetőséget nyújtott, a hatalmas madárcseresznye fákon kívül, a hosszú TSZ- istálló szénatárolója pedig kiváló bújócska és ipiapacs helynek bizonyult, ahol a nagyobb kamaszok (legények és lányok) szintén megtalálták egymást.   

Már elmúltam öt éves, így a mellettünk lévő iskolában működő óvodába felvettek engem is, ami elsősorban  arra volt jó, hogy szokjam a közösséget, a közösségi írott és íratlan szabályokat, meg amit szüleim nem tudtak biztosítani, a rendszeres étkezést. Így munkanapokon megoldották az étkezésemet és a felügyeletemet, számukra csupán a hétvégék és a nagyobb szünetek (nyári és karácsonyi stb.) jelenthettek gondot. Részemről én nem láttam abban semmi problémát, hogy otthon maradok, mivel ha volt egy szelet zsíros kenyerem, elvoltam vele egésznap, no nem a négy fal között, hanem a falu különféle régióiban. Én leginkább a Rákos-patak környékét kedveltem, különösen nyáron, mivel a nagyobb gyerekek „gátat” építettek a patakban – az eltorlaszolt víz nekem a mellemig ért. Órákat, félnapokat  hancúroztunk benne. Van egy kissé kellemetlen emlékem is erről: A fürdőzés befejeztével indultam volna haza, ám valaki meglovasította a ruháimat. Így kénytelen voltam mezítelen hazaosonni (apámtól megkaptam a „ruhát”).

Egyik „strandolási” alkalommal felfigyeltem egy festőállványos fiatalemberre. Mivel nem voltam szégyenlős gyerek, egyenesen odamentem hozzá, és megbámultam az általa festett képet. Néztem a festményt, néztem a kép előtti tájat, és megállapítottam, hogy a két dolog eltér egymástól. Emlékszem, a réten nem voltak  lovak meg kocsi, és egyebek. Rögtön szóvá is tettem, amire Zsiga bátyám mosolyogva megadta a választ. Ez az emlékkép megmaradt bennem, meg az is, hogy akkor határoztam el, hogy én is festő leszek, amiből csupán a rajzolási kedv maradt sokáig. 

Aztán elmúlt több mint egy évtized. Néhány pasztell képet magamhoz véve, elmentem Zsiga bátyámhoz az Isaszegi úti házába, és előadtam, hogy szeretnék tőle festészetet tanulni. Tulajdonképpen nyitott kapukat döngettem, mivel a péceli művelődési ház igazgatói teendői mellett rajzkört is vezetett. Természetesen felvett oda. Ebben a körben péceli és környékbeli amatőr és végzett festők és grafikusok mellett más képzőművészeti ág képviselői is megfordultak. Csak néhány nevet a teljesség igénye nélkül, mivel az elég régen volt: Fésűs Károly szobrász, akkor farestaurátor, Szilágyi Frigyes szobrász, Tóth Judit festő, Bérces Kati festő, Drózdy Dezső festő, Doór Ferenc festő-grafikus és még jó egynéhányan. (Elnézést a kimaradottaktól!) Főleg rajzszénnel tanultam meg rajzolni, amellyel bámulatos dolgokat lehetett alkotni. Több képem vázlatát ma is ezzel készítem. Ha kezembe veszem a szenet, egy pillanatra mindig Ő jut az eszembe. 

Juhász József, péceli helytörténész, író, festő