Heltai Miklós: Zsiga bátyám

Karsai Zsigmond (1920-2011)

Milyen szárazon kopognak ilyenkor azok az adatok, amiket a hivatalos emlékezet tart majd nyilván róla. Élt 91 évet, hosszú ideig eleven forrása volt a magyar népművészetnek, lejegyeztek tőle 860 eredeti lőrincrévi dallamot, rögzítettek majd háromezer ütem terjedelmű, s hatvannál több táncrögtönzést. Festőművész, a népművészet mestere, a magyar kultúra lovagja, Pécel díszpolgára, akire méltán volt és lesz büszke a magyar néprajztudomány is, lakóhelye is.

De én most a köztünk élő Karsai Zsigmondról, Zsiga bátyámról, Zsiga bácsiról – (és nekem megtisztelő kivételképpen néha: Zsiga) szeretnék beszélni.

Az élő Zsigáról, akin nem fogott és nem fog az elmúlás, aki itt van velünk és itt is marad.

Hogy hol? Ne higgyék, hogy „a szívünkben” szokásos frázisával akarom az igazi választ megspórolni.

Nem. Ott van velünk, ott vagyunk vele a vén diófa árnyékában, az Isaszegi út 78 Rákos patakig lefutó kertjében, a festményekkel, rajzokkal teli műteremben, a szelídhajlású dombok aljában gombászás közben, a művelődési ház, a zeneiskola rendezvényein, a kastély kertjében, a templom csendjében, pedagógiai konferenciákon a polgári védelem színháztermében vagy a gyülekezeti házban, ünnepségeken, a táncházak és lőrincrévi bálok vidám forgatagában. Itt bóklászik szelíd alakja köztünk, itt halljuk kedves, erdélyi zamatú szóformálását, itt táncol, fütyöl, énekel, bölcselkedik a világ folyásáról Zsiga bátyánk, itt kelti életre vásznon a lőrincrévi-péceli embereket, tájakat Zsiga föstő (ahogy barátja, Lázár Ervin elkeresztelte).

Karsai Zsigmond Lőrincréve, Karsai Zsigmond Pécel, Karsai Zsigmond Erdély, Karsai Zsigmond Magyarország, Karsai Zsigmond mi vagyunk, mi vagyunk immár Karsai Zsigmond is.  

Mi, karsaiak, mi magyarok, akik senki ellen nem vagyunk magyarok, csupán magunkért, mert csak ha magunk vagyunk magunk, tudunk mások is lenni. Gyakran magyarázta Zsiga bátyám, hogy a lőrincrévi nótát magyar vidéken oláhosnak, román vidéken magyarosnak tartották. Mert az is, hisz egy tájékon élünk együtt majd ezer esztendeje, rossz lelket egymás ellen mindig azok fúnak belénk, akiknek ez valamiért érdeke, akiknek ez hasznot hoz. Úgy kell Erdélyt újra birtokba vennünk, ahogy ő tette: kultúrája éltetésével s ebből vállalta ő emberül a maga részét: tánccal, énekkel, ecsettel, mert így lett a miénk újra Lőrincréve, s így lehet a miénk Pécel is, Magyarország is.

„Kunfajta nagy szemű legény volt, Kínzottja sok-sok méla vágynak…” – amikor elindult, mert nem akart román katona lenni, mert festő akart lenni. Aztán, mint oly sok kortársa – védte ő is menthetlen honát, belé is betegedett, de kigyógyult, mert akart kigyógyulni! Volt díszletfestő, aztán megfogta az ekeszarvát, mert élni kell, az élet pedig munka. Aztán, ahogy megteremtette hozzá az alapot, elvégezte a főiskolát is, közben meg eljárt a tánccsoportba, s ott fedezték föl, hogy diploma nélkül is művész ő már, történelmi és alanyi jogon! 

S mindeközben és mindig: dolgozott, mikor mi volt soron, abban munkálkodott. Még tavaly ilyenkor is, láttam, ahogy elmentem a ház előtt: már megint a kertben művészkedik! Pedig de eredményesen kertészkedett a táncházakban, énekes és művésztalálkozókon, írótáborban, milyen szeretettel palántázta, nevelte, óvta az ifjú tehetségeket: szinte azonnal szót értett az ifjakkal. A „mai fiatalokkal.” Mert mai, nem mai, akihez emberként szólnak, az többnyire emberül válaszol, Zsiga pedig emberül szólt, s ifjú alkotótársakat nyert viszonzásul.

Házastársai is alkotótársakká lettek: Marika néni a táncban, Magda asszony a festészetben, s mindketten – hogy is fejezzem ki – az isaszegi úti „közösségi-művelődési központ” működtetésében. Aki jó szóra, emberségre, szépségre vágyott, annak mindig tárva volt az ajtó – s ki ne vágyna erre. Kevés embert ismertem, aki olyan szeretettel fogadta a hozzá beköszöntőt, mint ő, akarom mondani – ők. S mi az egyetlen dolog a világon, ha nem a szeretet, ami el nem múlik, hanem élő marad?  

Harmincegy éve már, hogy néhányan azon tanakodtunk, miként lehetne lakóhelyünk humánművelődési hagyományait megőrizni, gyarapítani, s ennek központjává tenni a művelődési házat? Abban az időben Zsiga már ország-világ előtt neves művésznek számított, s ő javasolta, hozzuk Pécelre az élő népművészetet, meghívja jeles művésztársait, rendezzünk Pécelen „lőrincrévi” bált, olyan dalos-táncos találkozót, amilyen szülőfalujában a táncház volt. Így lett Pécel Lőrincrévévé harmincegy éven keresztül, minden év januárjának utolsó szombatján, utoljára másfél hónapja, január 29.-én. S így teremtett Zsiga bátyánk olyan eleven népművészeti központot, ahol ifjak generációi ismerték és szerették meg az erdélyi, a magyar népdalt, néptáncot, váltak maguk is a hagyományok őrizőivé és továbbadóivá. Köztük gyermekeim után unokáim is, akik a mostani lőrincrévi bálban az ő dalával köszöntötték: „Maros mellett elaludtam.”„Bús a bús gerlice madár” – Karsai Zsiga bátyánkért búslakodik most. Vagy értünk, akik – bár szétosztottuk magunk közt őt – mégiscsak nélküle maradtunk itt? Nem: az igazság mégiscsak az, hogy elaludt ő a Maros mellett, a Rákos mellett és – immár – gyönyörűket álmodik. Hát szép álmokat, kedves Zsiga bátyám és boldog ébredést. 

Elhangzott 2011. március 26-án, Karsai Zsigmond temetése után a péceli Református Egyházközség gyülekezeti házában.